|
Batthyány Lajos gróf
Magyarország első
felelős miniszterelnökének koporsója fölött egy arany nyomású törvénykönyv
hirdeti, hogy sohasem tért le a jog, az igazság útjáról. A törvénykönyv volt az
a pajzs, melyet ellenségeinek fegyverei elé szegezett. Zivataros idők voltak,
nem tudta vele még puszta életét sem megmenteni. A keleti népek
emberáldozatokat hoztak, hogy haragvó isteneiket kibékítsék a magyar népnek is
embereket kellett időről időre áldoznia, hogy a szabadság, a függetlenség
istenét megnyerjék. Ártatlan áldozatok véréből táplálkozott a magyar szabadság.
Ez áldozatok között talán egy sem volt ártatlanabb Batthyány Lajosnál.
Családja egyike
volt Magyarország legősibb, leghatalmasabb családjainak. Birtokaik nagy része
az osztrák határtól nem messze terjed el. Már ez is rákényszerítette őket, hogy
mindig a királypárti magyarok sorában álljanak. Hűségüknek meg is volt a
jutalma. A család tagjai csaknem kivétel nélkül a legelőkelőbb helyeket
töltötték be.
A Batthyány család
bőven adott az országnak püspököket, zászlós urakat, hadvezéreket, bánokat. Az
utódoknak meg volt jelölve az az út, amelyen haladva nemzedékről nemzedékre
emelhetik a család tekintélyét és vagyonát. A család egyik sarja, Batthyány
Lajos, nádora volt az országnak, fia, József, bíboros-hercegprímás. Ezek után
nem csodálkozhatunk azon, hogy az ország első felelős miniszterelnöke szintén
azon az úton kereste ifjú korában az érvényesülést, amelyet ősei kijelöltek
számára. A királyt akarta szolgálni: 16 éves korában katona lett.
Magyarország első
miniszterelnöke 1807. február 14-én született Pozsonyban. Atyja korán elhalt,
anyja keveset törődött nevelésével. A fejlődő gyermeklélek irányítása
idegenekre volt bízva. Ezek azonban nem tudtak megfelelni hivatásuknak. A
dacos, vad gyermek nem hallgatott rájuk. Keveset tanult s inkább testedző
sportokkal foglalkozott. Még szerencséje volt a fiatal grófnak, hogy otthon
fékezhetetlen szilajsága miatt nem nevelhették s anyja kénytelen volt
nevelőintézetbe adni. így került Bécsbe. Hogy a magyar nyelvet el ne felejtse,
melléje egy jobbágyfiút adtak. Janinak hívták a kis inast. Annyira megszerette
a fiatal gróf, hogy még végső rendelkezésében is megemlékezett róla.
A bécsi tartózkodás
igen nagy hatással volt reá. Az új eszmék ekkor már a társadalomnak nagy részét
meghódították. Ő is csakhamar megismerkedett velük s belátta azt is, hogy
rendkívül sokat kell tanulnia, ha hazájának használni akar. Erős elhatározással
hozzáfogott az elmulasztottak pótlásához. Nem akadályozta meg e törekvésében az
sem, hogy elhagyta Bécset s Olaszországba indult, hogy megkezdje a
katonáskodást. Még csak 16 éves volt, mikor Velence közelében lévő
állomáshelyére ért. Katonáskodása közben jogot tanult s le is vizsgázott a
zágrábi jogakadémián.
Idehaza az alatt
már nagy volt az elégedetlenség. A nemzet reformokat kívánt. Batthyány lelkében
ekkor az az átalakulás mehetett végbe, ami Széchenyiében. A katonai pálya nem
tudta kielégíteni őt sem. Leköszönt hadnagyi rangjáról s átvette terjedelmes
birtokainak kezelését. Már ekkor élt benne az az elhatározás, hogy a politikái
pályán fogja keresni az érvényesülést s egész életét arra szenteli, hogy
hazáját az új eszmék szellemében átalakítsa. Csak az hiányzik még, hogy a
lelkében forrongó gondolatok utat találjanak. Ennek az ideje is elkövetkezett.
Széchényi föllépése az országgyűlésen kijelölte számára is az utat. Ettől az
időponttól kezdve hosszú ideig mintaképül tekinté a „legnagyobb magyart".
Ő is külföldi tanulmányútra indult. Bejárta nemcsak a nyugati országokat, hanem
a Keletet is. Utazásából hazatérve, feleségül vette Zichy Antóniát.
Batthyány Lajos
gróf
Másfél évvel később
a másik Zichy leányt Károlyi György gróf vette feleségül. Házassága útján tehát
Batthyány szoros összeköttetésbe lépett az ellenzéki főnemességgel.
Az 1839-40-i
országgyűlésen már a főrendiházi ellenzéknek egyik vezére volt. Széchenyi
minden erejével arra törekedett, hogy a nemzet és kormány összeütközésbe ne
kerüljenek egymással. Meg volt győződve róla, hogy eredményt csak úgy érhetünk
el. Batthyány nem tartozott az óvatos politikusok közé. Szemét mereven
függeszté a nemzet sérelmeire, s kezében a törvénykönyvvel hirdeté, hogy az
igazságon ejtett sérelmeket orvosolni kell. Egy hatalmas áramlatot látott maga
előtt, mely kitartóan ostromolta a törvényekből elébe emelt gátakat. Már ki is
kezdte a védőműveket, már átszivárgott az abszolutizmus áradata s el fogja
seperni a magyar függetlenséget, ha a réseket idejekorán be nem tömik. Ezért
látjuk harcolni Batthyányt olyan lelkesen, mikor az ún. Ráday-ügy került szóba.
Pest megye Rádayt választotta egyik követének. A kormány kifogásokat emelt
Ráday személye ellen. Batthyány azt vitatta, hogy itt olyan elvről van szó,
amelyben engedni nem lehet. Hiszen ha a nemzet nyugodtan tűri, hogy a küldött
követek ellen a kormány bizonyos vétójogot érvényesítsen, elérkezhetik annak az
ideje is, hogy az ellenzéki követeket perbe fogja s az országgyűlés képe olyan
lesz, mintha kinevezet tanácsosok ülnének benne. Sok huzavona után a nemzet
jogainak sérelme nélkül intézték el az ügyet. A kormány kijelentette, hogy nem
akarja a szabad választás jogát érinteni. Az elv meg volt mentve, s Ráday
leköszönt.
A nemesség, mely a
vármegyében és az országgyűlésen a kormány törvénytelen intézkedéseivel
szembeszállott, elszántan harcolt, megállotta helyét, de az ellenzék sorában
mindjobban érezték annak a szükségét, hogy a védősereget új csapatokkal
frissítsék fel. Ki kell terjeszteni a jogokat, hangzik egész Európában a jelszó,
s hozzáteszik, hogy így kívánja az igazság. Ki kell terjeszteni a jogokat, fel
kell szabadítani a népet, visszhangozza a magyar, ellenzék, mert így kívánja az
igazság, így kívánja az ésszerűség. Új harcosok tömegére van szükség, hogy az
ország függetlenségét biztosíthassuk. Az a program, melyért Batthyány és társai
küzdenek, a Széchenyi programja, de míg Széchenyi egy alvó nemzetet akart vele
fölébreszteni, most az életre támadt nemzet százszorosan visszhangozza, bővíti,
erősíti a nemzetébresztő hangokat. Széchenyi megrémül a hatalmas visszhangtól,
szeretné elcsendesíteni s közben megfeledkezik arról, hogy az ő szavai milliók
szívében keltették fel a vágyat, a reményt, a sóvárgást s millió ajak egymás
hangjától nekibátorodva követeli a reformokat, Ő még az álomból felriadt
ingadozó embereket látja maga körül, holott egy lázas hadsereg áll körülötte,
mely azt képzeli, hogy a hosszú álom csak pihenés volt s most megújult erővel
kell pótolnia a mulasztottakat. A bűvész felidézte a szellemet, s nem bírt vele.
Az a program, melyért az ellenzék küzd, mindnyájunk szerint a Széchenyi
működésének következménye, de a mester már aggódva, ingadozva követi. Az
ellenzék kibontotta zászlaját, melyre a jobbágyság felszabadítása, a vallás- és
véleményszabadság volt írva. Fölvették programjukba az ősiség és hitbizományok
eltörlését, a képviselő küldési jognak kiterjesztését a politikai jogok
kiterjesztését. Ezek voltak a fontosabb kívánságok. E kérdések megoldásáról
szólottak a követek utasításai.
Nem volt ez az egész ellenzéknek egységes
programja. Voltak közöttük, kik jóval kevesebbel megelégedtek volna. Voltak
olyanok is, kiket még ez sem elégített ki. Irányjelölő elvek voltak ezek
inkább, mint kötelező programpontok. Az egész párt gondolkozását kiválóan
jellemzik Batthyány következő szavai:
„Ész,
erény, becsületesség nincs kötve osztályhoz, sőt e tulajdonok sokszor
megfordított arányban állanak a nemesi kiváltsághoz."
Nem voltak ezek
forradalmi törekvések, csak a kormánnyal állottak szemben. A király tanácsosai
ellen harcoltak, kik már évszázadok óta áttörhetetlen falként állottak a nemzet
és uralkodója között. Mint egy sűrű, fekete felhő vették körül a királyt. Ha át
is tört rajtuk a nemzet panasza, jajkiáltása, óhajtása, reménye, más színben
látta azokat mindig az, akinek segíteni, orvosolni kellett volna. E
tanácsosokra mondja Batthyány:
„Kezünkben a törvényt, szívünkben pedig jogunk
helyességének tudatát hordván, kívánjunk igazságot kegyelmes urunk királyunktól
azon szolgái ellen, kik azt merik remélni, hogy tetszhetnek a Fejedelemnek, ha
a hű magyar ellen mindazt elkövetik, mi egy nemzetet lealacsonyít, bizodalmát
elfojtja, ragaszkodását gyöngíti, sőt magát az ország nyugodalmát is
felháborítja... Ha uruk dicsősége inkább szívükön fekszik, mint önmaguk status
quója, lépjenek bátran a trón elébe, midőn igazolásra van szükség és ne rejtsék
el magukat a trón mögé, annál kevésbé azonosítsák magukat a király szent személyével
s tegyék ki őt azon népszerűtlenségnek, mit egyedül ők remélnek."
Az 1843—44-i
országgyűlésen már Batthyány állott a főrendiházi ellenzék élén. Ennek az
országgyűlésnek nem sikerült ugyan mindazt megvalósítania, amit az ellenzék
célul tűzött ki, de sok fontos törvény jött létre. Batthyány nagy munkásságot
fejtett ki s mindjobban távolodott Széchenyi felfogásától. Kossuth működésével
sem volt mindenben megelégedve, de mégis sokkal közelebb állott hozzá, mint
Széchenyihez. Széchenyi Kossuth működésétől azt várta, hogy előbb-utóbb kitör a
forradalom, míg Batthyány csak a kiváló szónokot és hírlapírót látta benne, aki
erősítheti az ellenzék törekvéseit, segítőtársa lehet neki Magyarország
átalakításában. Tőle várta az elvek népszerűsítését, a tömegek megnyerését.
Deáktól pedig az irányítást, a párt vezetését. Széchenyi aggodalmait egy
izgatott lélek rémképeinek tekinté s minden erejével arra törekedett, hogy
Kossuthot beválasszák az országgyűlésbe. Már ekkor Kossuthnak országos
tekintélye volt. A legnagyobb megye választói ajánlták föl neki a követséget, a
konzervatív párt mindent megkísértett, hogy veszedelmes ellenfelét megbuktassa,
de a szabadelvű főrendek oly nagy korteskedést fejtettek ki a köznemesség nagy
része előtt úgyis páratlanul népszerű Kossuth érdekében, hogy nagy
szótöbbséggel megválasztották. Leírhatatlan volt a lelkesedés. E választásnál
mérkőzött a két nagy párt. Kossuth győzelmét szerencsés előjelnek tekintették a
párt további harcaira. Ezután ő vezettette az alsóház ellenzékét, Batthyány pedig
a felsőházi ellenzéket. Mindkettőjük nevét rajongva emlegették híveik. A jövőt
még nem látja senki sem. Csak egy lelki egyensúlyát vesztett férfi, az
évtizedek munkáját féltő Széchenyi mondja Batthyánynak Kossuthra vonatkozólag;
„A trójai falovat viszitek be váratokba."
Régi barátja, most
politikai ellenfelére vonatkozólag pedig már régebben bejegyezte naplójába:
„Batthyányról mindinkább meggyőződöm, hogy vesztének indul. Ő a Rom istenének
esik martalékául."
Az események
feltartóztathatatlanul következtek egymásra. Az 1848-i pozsonyi országgyűlésen
fontos elvi és kevésbé jelentős taktikai kérdésekben mérkőztek egymással a
pártok, mikor váratlanul megjött a francia forradalom híre. E hírre egyszerre
bekövetkezett a magyar nemzet tavasza. Azt érezhette a nemzet, mit a természet,
mikor dermesztő téli napok után minden átmenet nélkül langyos tavaszi szellő
költögeti a téli álmukat alvó fákat, mikor meleg napsugár simogatja a földből
fejét kidugó millió csírát. A gondolatok, az érzések, melyekről suttogva
beszéltek, melyek szinte elérhetetleneknek látszottak, melyeknek egy része csak
lappangott a lélek mélyén, egyszerre életre támadtak, megvalósíthatóaknak
látszottak. Tavaszi szellő suhant át egész Európán. A népek megrázkódtak,
kiegyenesedtek s a felegyenesedő fiatal óriások egyetlen mozdulatára
összetörtek azok a bilincsek, leomlottak azok az alkotások, melyek évszázadok
óta akadályozták a szabad mozgást. A zúgó szellő országról országra repült s
hozta magával a szabadság termékenyítő hímporát. A pozsonyi országgyűlés a
helyzet magaslatára emelkedett s nagy küldöttséget menesztett Bécsbe, hogy az
uralkodónak tudtára adja a magyar nemzet kívánságait. A király teljesítette a
kívánságokat s Batthyány az ország felelős miniszterelnöke lett.
Minisztériumát
hamar megalakította. Helyet foglaltak abban a nemzet legnépszerűbb, az ország
legtekintélyesebb férfiai. Tagjai voltak a következők: Szemere Bertalan
belügy-, Esterházy Pál a király személye körüli, Kossuth Lajos pénzügy-,
Mészáros Lázár hadügy-, Széchenyi István közmunkaügyi, Eötvös József
közoktatásügyi, Deák Ferenc igazságügyi miniszter.
Az udvari párt nem
egykönnyen adta ki a hatalmat kezéből. Megkísérlette, hogy a magyar kormány
szerepét jelentéktelenné tegye. Az országgyűlés és a minisztérium befolyását
meg akarta szorítani a pénz- és hadügyre nézve. A miniszterek közül néhányat
felhívattak Bécsbe, hogy velök a megoldatlan és később sok zavart okozó
kérdésekről tanácskozzanak. Fontosnak tartjuk e tanácskozás megemlítését, mert
talán ez is okozója volt később Batthyány vesztének. Lefolyásáról a
következőket mondja Szögyén, ki e tanácskozásokon az udvart képviselte,
„Erre - t.i. Szögyény javaslatának meghallgatása után -
Batthyány szárazon és dacosan sürgette az országgyűlési kívánatok teljesítését.
Ugyanezt tette hosszas és geniális modorában Széchenyi, de teljes tisztelettel
a királyi család iránt. Legmérsékeltebben szólt Eötvös, ki nyíltan kijelenté
sajnálkozását afelett, hogy a dolgok idáig jutottak; de az ellenállást most már
ő is lehetetlennek tartotta. Ingerültebb volt Deák, bár lényegileg Eötvöshöz
hasonlóan nyilatkozott."
Már-már úgy
látszott, hogy kenyértörésre, kerül a dolog, mikor az udvar belátta, hogy
engednie kell. Batthyánynak, e királypárti családból származó dúsgazdag
főnemesnek nem tudták azonban megbocsátani, hogy „szárazon és dacosan" a
nemzet kívánságai mellett foglalt állást.
Az új
minisztériumot lelkesedéssel fogadta a nemzet. Az ország legjobbjai voltak
benne s alig volt politikai párttöredék, amely a maga képviselőjét ott ne látta
volna. A királyához törhetetlenül hű főúrtól a szélsőséges politikai nézeteket
valló, csaknem köztársasági férfiúig minden pártárnyalat képviselve volt. Éppen
ettől várták uralmának a tartósságát, pedig ez lett korai bukásának okozója. A
széthúzó elemek a legelső alkalommal a fölmerülő kérdésekben olyan
homlokegyenest ellenkező álláspontot foglaltak el, hogy alig tudott a
minisztertanács hosszú vita után valamiben megállapodni. A minisztertanács
egyik jegyzője írja róluk, hogy oly heves viták folytak, hogy több ízben
kénytelen volt megkérdezni, miben történt a megállapodás. Viharos idők voltak,
nem csodálkozhatunk rajta. Az országgyűlési pártok a miniszterek között levő
vezéreket sodorták a végletek felé. Emberi erő már nem vezethette egységesen
őket. Többen kedvetlenül is vállalkoztak a miniszterségre. Voltak közöttük, kik
nem is értettek az ügyek intézéséhez. A minisztérium néhány tagját úgy
választotta össze
Batthyány, hogy
segítségükkel ellensúlyozza Kossuthot. Esterházy, Széchenyi, Deák csak azért
nem mertek lemondani, mert attól féltek, hogy az uralkodó nem fog többé teljes
minisztériumot kinevezni; a hadügy- és pénzügyminisztérium megszüntetésével
pedig azonnal kitör a forradalom. Nem elég, hogy az országban nem volt katona,
nem volt pénz, lázongtak a nemzetiségek, kívülről pedig leselkedett ránk a
reakció, még a miniszterek is viszálykodtak s egymás ellensúlyozására
törekedtek.
Legszerencsétlenebb
volt a helyzete Batthyánynak, mert neki kellett volna irányítani a kormányt. Ha
nem a legnagyobbakat választja miniszterekül, ha egységes törekvésű embereket
választ maga mellé, sok félreértésnek, sok keserűségnek, talán magának a
szabadságharcnak is elejét lehetett volna venni. Batthyány nem bírt
minisztériumával, nem bírt a pártokkal. Az országgyűlés már ekkor lázas volt.
Lázálmaiban semmit sem tartott megvalósíthatatlannak. Elveket állított föl
jelszavakat hangoztatott s a jelszavakat hangoztató tömeg semmit sem törődött a
dolog gyakorlati oldalával. Nem is csodálkozhatunk a dolog ilyetén alakulásán.
Évtizedek megfeszített harcai után került uralomra az ellenzék, a hosszú
küzdelem alatt kapott sebei még égtek, s hogy fájdalmairól meg ne
feledkezhessék, lépten-nyomon azok és azok utódai állítottak most is
akadályokat törekvései elé, akikkel hosszú ideig vívta elkeseredett küzdelmét.
De most érezte hatalmát, s az akadályok még szilajabbá tették. Mikor a
nemzetiségek is föltámadnak, s bármerre néz, nyílt és titkos ellenségek veszik
körül, nem várhatjuk tőle, hogy a bölcs mérséklet útján maradjon. A miniszterek
még készítik a törvényjavaslatokat, a békésebbek még csillapítják a vérmesebb
szónokokat, de már érzik, hogy a javaslatból nem lesz törvény; már tudják, hogy
hiába állanak szembe a pártokkal, átgázolnak azok rajtuk.
Batthyány a
minisztérium mérsékelt tagjaival volt egy táborban. E mérsékeltek mindenikének
lelkivilágát jellemzi az a levél, melyet Deák Ferenc intézett sógorához:
„De legsúlyosabb az - írja Deák -, hogy valószínűlég
perfídia vesz körül minden oldalról; a király aláír mindent; mi annak folytán
rendelkezünk, de segítségre, bizalomra, engedelmességre, kivált a katonai
karnál nem találunk; mindenütt azt hirdetik, hogy mi űztük el a királyt s a
császár nevével, de az ő akaratján kívül izgatnak ellenünk... Mi teszünk, amit
tehetünk, de fegyver nélkül, pénz nélkül mire mehetünk, s még ezenfelül is
minden oldalról szórt szemrehányások, keserűségek, vádak, kárhoztatások, hogy
miért nem tettünk többet s nem teremtettünk fegyvert, pénzt és erőt: sem
anyagi, sem szellemi erőnket nem növelik; sőt bizalmatlanságot gerjesztve
irántunk és a polgárok egyes osztályai között is, még inkább lehetetlenné
tesznek minden hatást. Örömest engednénk, legalább mi néhányan, másoknak,
ügyesebbeknek, erősebbeknek; de minden megbomlásunk még inkább sietteti a
közelgő anarchiát s ezt lelkünkre nem vehetjük; pedig talán nem hibázok, ha azt
mondom, hogy magunk között is van egymás iránt, legalább egy iránt,
bizodalmatlanság. Mindez, barátom, pokol a földön, látni a haza közelgő
veszélyét, ott állni a dolog élén hatalom s tekintély nélkül, nem bízhatni
senkiben és semmiben s érezzük azt, hogy életünk, becsületünk hihetőleg siker
nélkül lesz kockáztatva és mégsem léphetni le ezen helyről a haza miatt s a
legszentebb kötelesség miatt: ez kínos, iszonyúan kínos érzés."
Ilyen volt a
minisztérium békés tagjainak hangulata. Az események intézése azokban már
erősebb hatalmakra volt bízva. Egyfelől a magyar országgyűlés, a nemzet
hangulatának megfelelően, egymás után követte el a törvénytelennek még nem mondható,
de szakadásra, forradalom felé vezető lépéseket. Másfelől a királyi hatalmat
maga számára lefoglaló kamarilla intézkedett a törvényes kormány háta mögött. A
kormány két malomkő közé került, meg kellett őrlődnie, Ha a legnagyobb
erőfeszítéssel kieszközölt valami rendeletet a lázongó nemzetiségek, elsősorban
a horvátok ellen, vagy az országban állomásozó idegen katonaság engedelmessége
ügyében, egy titkos kéz mindig meg tudta gátolni, hogy a kormánynak sikerei
legyenek. A kamarilla bízott erejében, de bíztak a magyar radikálisok is,
kiknek száma a napról napra elkövetkező sérelmek hatása alatt mindig nagyobb
lett. A békét hirdetők kis táborát, a kivezető utat kereső politikusok kicsiny
csapatát két oldalról támadta az áradat, forgatagba kerültek, melyből nem volt
menekülés. A horvátok diadalittasan közeledtek a főváros felé, a szerbek az
ország déli részén pusztítottak, Erdélyben és a tótok között nagyarányú
nyugtalanság volt észlelhető. A határokon túl seregek állottak, melyekről nem
lehetett tudni, mikor törnek be az országba, hogy a minden oldalról
veszélyeztetett magyarságnak megadják a kegyelemdöfést. Nem volt már szükség
józan, törvénytudó férfiakra, nem kellett már beszédeket tartani az
országgyűlésen, kardra volt szükség, hogy az életet védelmezzük. Ebben a lázas,
irtó levegőben mit tehetett volna az uralkodó kormány, mikor fent forradalminak
nézték, lent pedig nem eléggé erélyesnek? A Batthyány-kormány lemondott s ezzel
a zűrzavar a tetőpontra emelkedett. El volt vágva az az összekötő kapocs, melyen
át a nemzetnek és királyának érintkeznie kellett. A törvényes fend felbomlott,
az alkotmányos élet megszűnt, rettentő zűrzavar lett az országban. A
Batthyány-kormány már nem teremthetett rendet a nagy zűrzavarban. Megbízták
ugyan, hogy az ország ellenségei időt nyerjenek, új kormány alakításával, de az
új Batthyány-minisztérium nem alakult már meg. Batthyány a megbízásról is le
akart mondani, csak az országgyűlés ismételt kérése tartotta meg, hogy egy
gyönge szál fűzze még a nemzetet uralkodójához. De reménye nem volt. A
törvénykönyvet, melyre egész életén át hivatkozott, el lehetett már dobni.
Vérrel írták a törvényt, karddal magyarázták. Nyilatkozataiból látjuk, hogy a
békés kibontakozásban már nem tudott hinni. Sőt akadálynak tartotta magát.
Akadálynak, mely útjában áll a nemzet erőkifejtésének.
„Mert ha már életét, egisztenciáját kénytelen egy
nemzet védeni - szólott egy ízben -, s azon utolsó végletre jutott, hogy már
nincs többé semmi reménysugara; akkor én is meg vagyok győződve arról, hogy a
lojalitás némi tekintetben akadállyá is válhatik. Ugyanezért felszólítom a t.
Házat, vegye komolyan fontolóra, ha vajon nem érkezett-e már azon végperc,
melyben a nemzet azon legutolsó s legelszántabb, önvédelemre szorult, melynél a
törvényességet nem képes, de nem is köteles többé tekintetbe tartani."
Batthyány azonban
nem akarta követni a nemzetet erre az útra. Ő egész életében reformokért
küzdött, törvényeket akart törvényes eszközökkel létrehozni; most meg átvette
szerepét az erőszak. Úgy érezte tehát, hogy rá nincsen szükség. De míg
miniszterelnöki megbízása tartott, arra törekedett, hogy a lázadó
nemzetiségeket megfékezze. Lamberg meggyilkolása után a kibékülésnek még
halvány reménysége is kialudt. Batthyány lemondott megbízatásáról, hazament
birtokára. Most tűnik ki egyénisége a maga teljes nagyságában. Amit nem
tehetett mint a király bizalmi embere, mint az ország felelős miniszterelnöke,
azt most megteheti mint magánember.
Eddig kötelességé
volt a megértés útjait keresni; eddig visszariadt attól, hogy a nemzet
szabadságának elvesztése az ő nevéhez fűződjék; most mint magánember azt tartja
kötelességének, hogy a tőle telhető erővel segítségére siessen nemzetének. Volt
jobbágyait fölfegyverezte s mint nemzetőr maga is közéjük állott.
Egy csekély töredék
még volt az országgyűlésen, amely nem adta föl a reményt, hogy a kibékülés
útjait meg lehet találni. Ennek a töredéknek a biztatására Batthyány ismét
visszatér az országgyűlésre. Azt remélte, hogy használhat a béke ügyének, mint
képviselő.
Az alkalom
csakhamar elérkezett a szereplésre. A sikertelen harcok miatt nagy fejetlenség
volt a fővárosban. Windischgratz, a császári hadak fővezére, már közeledett
Pesthez s a nemzeti kormány elhatározta, hogy az országgyűléssel együtt
Debrecenbe távozik, az üres fővárost átengedi egy kardcsapás nélkül a
hercegnek. Mielőtt azonban távozott, az országgyűlés küldöttséget választott,
melynek az volt a hivatása, hogy a császár vezérétől fegyverszünetet kérjen és
lehetővé tegye, hogy a fegyverszünet alatt alkudozásokba kezdjenek az új
osztrák császárral, az ifjú Ferenc Józseffel. Az országgyűlés Majláth György
országbírót, Majláth Antalt, Lonovics Józsefet, Batthyány Lajost és Deák
Ferencet választotta a nehéz tisztségre. A küldöttség Bicskén találta a
herceget. Majláth Antal és egy tiszt jelentették be előre a magyar követek
megérkeztét. Windischgrátz tudakozódott a nevek után s mikor felsorolták a
küldöttek neveit, kijelentette, hogy „ehrenwerthe Namen". Hozzátette
azonban, hogy Batthyányt nem fogadja. A csonka küldöttség mégsem akarta
megkíséretlenül hagyni a kibékülést, elment a teljes hatalommal felruházott
vezérhez s előadta az országgyűlés üzenetét. Windischgrátz kijelentette, hogy
alkudozásról szó sem lehet, csak föltétlen meghódolásról. A válasz elhangzása
után még egy darabig ott időztek a magyar követek s beszélgettek a herceggel.
Mikor Deákot bemutatták, megkérdezte tőle: Ugye rég leköszönt a
miniszterségről? Deák rögtön megértette, hová céloz kérdésével. Nyugodtan
válaszolt: „Mikor többi társaim, mikor Batthyány is." „De - felelt á
fővezér - Batthyány még azután is miniszterelnök maradt s rendezte a fegyveres
támadást." Deák észrevette, hogy a kamarilla készíti már a volt
miniszterelnök számára azt a hurkot, mellyel meg akarja fojtani. Ezért nyomban
helyreigazította a herceg szavait: „Őt - szólt - őfelsége bízta meg új
minisztérium alakításával, ami nem sikerülvén, ő is leköszönt."
A magyar
küldötteket nem bocsátotta el a táborból azonnal a herceg. Már-már azt hitték,
hogy fogságban fogják őket tartani. Batthyány aggódva kérdezte Deáktól, hogy
nem érheti-e Őt valami baj. Nyugtalanságra neki volt a legtöbb oka, hisz a
herceg maga elé sem bocsátotta. Deák azt tanácsolta neki, hogy meneküljön.
Nyugodt időben ugyan nem történhetnék semmi baja, de a lázas időkben nem
számíthatók ki előre az események. Erre kiáltott föl Batthyány:
„Ah, egy pár hitvány év miatt csak nem leszek
szökevény!" Meg sem fordult a fejében az a gondolat, hogy halálra is
ítélhetik.
A küldöttek
működésük eredménytelenségéről jelentést küldtek a debreceni országgyűlésnek,
ők pedig Windischgrátz táborával bevonultak az ország fővárosába. Itt
megengedték nekik, hogy lakásukra távozzanak. Batthyány most elmenekülhetett
volna, de nem is gondolt a szökésre. Sógorának Károlyi Györgynek
palotájában szállt meg. A Károlyiak palotája már meg volt rakva osztrák
tisztekkel. E palotában lakott a horvát bán is. Néhány szoba maradt a család
használatára. 1849. január 9-én (Bártfay naplója szerint) éppen vacsoránál ült
a család. Néhány vendég is volt jelen, kik figyelmesen hallgatták Batthyányt.
Éppen arról beszélt, amit az osztrák táborban tapasztalt: Ekkor jelentette a
komornyik, hogy egy osztrák tiszt akar belépni. Károlyi György elébe sietett,
hogy megtudja jövetelének célját. Ahogy kilépett a folyosóra, már rosszat
sejtett: a tiszt háta mögött egy csoport fegyveres állott. A katona belépett a
szobába, hol már fölkelt székéről Batthyány. A katonák közrevették Magyarország
első miniszterelnökét, kinek rendeleteit a nádor mindig jóváhagyta s vitték
magukkal a börtönbe.
A gőgös
Windischgrátz azt hitte, hogy a magyar csapatok rövid idő alatt leteszik a
fegyvert. De bár az ország fővárosa az ellenség kezébe került, az igazi
kétségbeesett harc csak ezután kezdődött. A forradalom izzó légkörében, a
végveszély napjaiban mindazok a nagy tulajdonságok, melyek a magyart egy
évezreden keresztül megtartották, eddig jelentéktelen embereket emeltek magasba
s a magasban levőket oly óriásokká tették, mintha egy élni akaró faj minden
életereje költözött volna beléjük. A harag, a méltatlankodás, a kétség, a
fájdalom és düh megszázszorozták a nemzet erejét s a megsértett igazság, a
megbántott nemzeti önérzet oly erőt kölcsönzött a gyakorlatlan, hiányos
fegyverzetű honvédeknek, hogy 1849 tavaszán a gőgös császári seregeknek
menekülniük kellett. A magyar csapatok a fővároshoz közeledtek s az osztrákok
innen is kénytelenek voltak elvonulni. Foglyaikról azonban nem feledkeztek meg.
Vitték magukkal Batthyányt is. Az a pör, melyet Windischgrátz indított ellene,
még nem volt ekkor, befejezve. Batthyány ugyanis nem akarta magát a
haditörvényszék előtt védeni. Követelte, hogy magyar bírák elé állítsák. Csak
akkor védekezett, mikor azzal vádolták, hogy része volt a bécsi nép
fölkelésében és így okozója lett a lámpavasra akasztott Latour tábornok halálának.
E rágalom ellen minden erejével tiltakozott s még ellenséges érzelmű bírái
előtt is sikerült ártatlanságát bebizonyítania.
A honvédek
diadalmas előrevonulása félbeszakította a pört. A pesti foglyok szomorú csapata
elindult a sereggel Ausztria felé! Útközben kétszer is ki akarta szabadítani a
nép a foglyokat s egy ízben éppen Batthyány volt az, ki lecsillapította a
lázongó népet. A laibachi várba vitték őket s itt folytatták Batthyány
vallatását. A vallatásra leküldött hadbírák elhitették vele, hogy hamarosan
kiszabadul, ha felel kérdéseikre. Ez indította arra, hogy idegen bírák előtt
védekezett. Minden vádpontra megfelelt írásban. Még most sem volt oka arra,
hogy élete miatt aggódjék. Nyugodt volt a lelkiismerete. A hadbírák
zaklatásánál jobban fájt neki az a hír, hogy nemzete április 14- én eltépte azt
a szálat; mely évszázadokon át fűzte a Habsburgokhoz. A debreceni
nagytemplomban megfosztották trónjától a Habsburg-családot. Batthyány megrémült
erre a hírre. Eddig élt benne a remény, hogy a harcok csak az erők mérkőzései;
örült a sikereknek, mert azt hitte, hogy ezek az uralkodót mérsékletre, a
magyar kívánalmak teljesítésére fogják kényszeríteni. A debreceni határozat óta
nem lehetett szó megegyezésről. Teljes győzelemnek, vagy teljes vereségnek kellett
következnie valamelyik félre. Ezt akarta Batthyány megakadályozni. Féltette
nemzetét nemcsak a vereség, hanem a győzelem következményeitől is. Olyan
családból származott, mely sohasem törekedett Magyarország elszakítására.
Batthyány a fogságban rémképeket látott. Szeretett volna ott lenni a debreceni
gyűlésen, hogy a feltámadt szenvedélyt elfojtsa. Feltámadt Prométheusznak érzé
magát, ki elhozta a függetlenség és szabadság tüzét nemzetének s most
tétlenségre, kárhoztatva azt kell látnia, hogy népe nem tud a tűzzel bánni,
lángra lobbantotta hazáját s a most magasra lobogó lángtenger el fogja
emészteni nemcsak azokat, kik éleszték, hanem évtizedek keserves munkáját is.
Kétségbeesve nézett kelet felé s megfeledkezett arról, hogy a porig alázott
ellenség őt tekinti gyújtogatónak s lesi az alkalmat, hogy megfojthassa. A
magyarországi tűzvész az ő börtönajtait is nyaldosta s ő csak arra gondolt,
hogyan lehetne lecsendesíteni. S a börtön csendjében ez még lehetőnek látszott
előtte. Mikor ő otthagyta az országgyűlést, a törvényes rendnek, a
kiegyenlítésnek sok híve ült még a képviselők között. Egy ingadozó, megdöbbent,
részben megfélemlített tábort hagyott el, mely azonban azóta a diadalok hatása
alatt teljesen átalakult. Az ingadozókból, a megdöbbentekből, a megfélemlítettekből
haragvó oroszlánok lettek, kik meg voltak győződve, hogy Magyarországot a
poklok kapui sem dönthetik meg. De Batthyány nem ismerte az országgyűlés
hangulatát s felajánlta szolgálatait hóhérainak. Nemes gondolkozására,
politikai törekvéseire, hazafiságára élénk világot vet az a levél, melyet
börtönéből ellenségeinek írt:
„Ezennel tehát ajánlatot teszek - írja többek között -
az országban minden befolyásomat s annyi, előttem ismeretes monarchiai elemek
segedelmét is fölhasználni. És bár sem a személyes veszélyt, melynek ezáltal
magamat kiteszem, sem ezen önként elvállalt feladat nehézségeit, sem végre a
bizodalmat, melyet végre ez oldalról igénylek, kelleténél kevesebbre nem
becsülöm: mégis mindezen tekintetekből származható ellenvetéseket megcáfolt a
bennem élő azon meggyőződés, hogy kötelességérzetemnek, mint királyom hű
alattvalója, nemkülönben mint jó hazafi, utolsó leheletemig tartozom eleget
tenni azáltal, hogy semmi egyéni tekintetből ne hagyjam magamat
visszaijeszteni, szolgálatomat felajánljam oly ügyben, melynek lehető sikerülte
annyira üdvössé válhatnék, hogy maga a siker bizonytalansága is bőségesen
igazolhatja a kísérletet. Biztosításul annak, hogy a meghatározandó időre
visszatérek, mást ugyan nem nyújthatok, mint egy mindig szeplőtlen jellemnek
becsületszavát, de legyen ez elég azon szent érdekék tekintetében, melyek
egyedül bírhattak rá, hogy e soroknak és az azokban foglalt ajánlatomnak
figyelmét igényeljék."
Nem volt már
szükség közbelépésre. A bosszúért lihegő bécsi kormány az orosz cárhoz fordult
segítségért. Nagy fekete rajok özönlöttek észak felől a Kárpátok felé, hogy
zsarnokuk parancsszavára legázolják Magyarország függetlenségét. Az orosz
cárnak érdekében állott, hogy a szabadságot vérbe fojtsa s a nagy eszmék utolsó
harcosaira olyan csapást mérjen, hogy Európa népei még ne is álmodozhassanak
többé a népszabadságról. Hatalmas seregét Magyarország ellen indította: hadd
forrjon össze a népek képzeletében a szabadság gondolata égő városokkal,
haldoklók sóhajával, bebörtönözöttek szenvedéseivel. Irtózzon a nép a
szabadságnak még csak gondolatától is.
Batthyánynak a
sorsa még az ítélet kimondása előtt meg volt pecsételve. A hadbírák ugyan a
legtöbb vádpont alól felmentették s csak várfogságra ítélték, de az osztrák
miniszterelnök s az egész udvari párt életét kívánta kioltani. Az első ítélet
után újabb vizsgálatot indítottak ellene. Megvolt már ekkor a kamarillának az
alkalmas emberé, ki néhány ártatlan kiontott emberéletért nem érzett
lelkiismeret-furdalást. Haynau volt Magyarország teljes hatalommal felruházott
ura. Batthyányt tehát Pestre szállították, hogy egy olyan ember körmei közé
kerüljön, aki nem ismeri a kegyelmet! Az Újépületben kapott helyet a többi
politikai foglyok között. Itt ült már azoknak a férfiaknak legnagyobb része,
kik azt hitték, hogy nemcsak joguk, hanem kötelességük minden oldalról
szorongatott fajuknak segítségére sietni. Itt ültek s várták ítéletüket. A
megtorlásra készülődő hatalom csak Komárom feladására várt. Még mindig fél a
haldokló oroszlántól.
Komárom feladása
után hozzáfogtak a bosszú kielégítéséhez. Az aradi és budapesti foglyok
kínálkoztak elsősorban áldozatoknak. Batthyány Lajost október 5-én vitték a
haditörvényszék elé, hol az fölolvasta a rá vonatkozó ítéletet. Az ítélet
következőképpen hangzik:
„Gróf Batthyány Lajos, pozsonyi születésű, negyvenéves,
katolikus, részint bevallotta, részint reá törvényesen bebizonyult, hogy előbbi
magyar miniszterelnöki minőségében oly határozatokat alkotott, hajtott végre,
melyek által Magyarországnak a márciusi törvényekben engedett igazgatási
határai átlépettek, Magyarország és a császári királyi örökös tartományok
között a pragmatika szankció által megállapított törvényes kapocs
megtágíttatott s a státusalkotmány erőszakos felforgatására vezető veszélyek idéztettek
elő; nemkülönben azzal, hogy miniszteri hivatalának múlt évi október 3-án
történt letétele után, a fölkelők soraiba állás, a fegyveres ellenszegülésre
nyilvános felhívás és az őfelségétől feloszlatott országgyűlésbe ismét belépte
által a forradalmi pártot erősítette és tanítgatta, felségsértés miatt a
státuskincstár kártalanítására fordítandó összes vagyona elvesztésével, kötél
általi halálra ítéltetett, mely ítélet megerősítés és kihirdetés után rajta
október 6-án reggel 7 órakor végrehajtatik".
Az első felelős
miniszterelnököt az uralkodó vonta felelősségre, bűnösnek találta, halálra
ítéltette. Óh, másképp gondolta ezt a nemzet, mikor Batthyány és kiszemelt
minisztertársai örömujjongás közepette hozták le Bécsből az új törvények
megerősítését! Az örömujjongás a közszabadság biztosításának szólott. A nemzet
azt hitte, hogy jogai biztosítva vannak, mert az országgyűlés felelősségre
vonhatja a király alkotmányellenes miniszterét; most pedig azt kellett látnia,
hogy az alkotmányt védő minisztert a király ítéli halálra. Az ítélet
jószágvesztésre szóló mellékletével ismerős volt Magyarországon. A múlt idők
szele lebbent át a hazán, magával hozva mindazt a könnyet, gyászt, keserűséget,
amit a magyarnak mindannyiszor el kellett szenvednie, valahányszor néhány fia
nagyon magasra nőtt s porba tiprott nemzetét föl akarta emelni, hogy az egyenes
járáshoz szoktassa.
Batthyány
tiltakozott az ítélet ellen. Hasztalan. Siralomházba vitték, hogy másnap
végrehajtsák rajta a halálos büntetést. Hadbíróitól csak azt kérte, hogy ne
bitón végezzék ki. Ez a meggyalázó és borzalmas halál megrettentette. De
ellenségei kevésnek tartották számára a főbelövést, a hadbírák, természetesen,
maguktól mit sem segíthettek. Ők csak eszközök voltak mások kezében. De
Batthyány mindenáron menekülni akart az akasztástól. Volt egy kis velencei
tőre, mely elkerülte őrzői figyelmét. Az ítélet kihirdetése után ebben látta
szabadítóját. A siralomházban lefeküdt, takaróját magára húzta s kis tőrével
borzalmas sebeket ejtett nyakán és testének más részein. A fájdalmat egy
jajkiáltás nélkül viselte el és bizonyára sikerül meg is ölnie magát, ha a nagy
vérvesztés következtében el nem hagyja ereje. Reggel megjelent a fogházőr, hogy
felköltse.
Nem mozdult. Mikor
takaróját megemelték, látták, hogy vérbe fagyva fekszik ágyán. Az orvosok
bekötözték sebeit s izgatószerekkel erősítették. Az akasztást azonban nem
lehetett végrehajtani. Délután 5 órakor értesítették, hogy golyóval fogják
kivégezni. A sok vérvesztés miatt roskadozva indult a vesztőhely felé. Majd
összeszedte minden erejét, hogy félelemnek ne tulajdonítsák roskatag járását. A
katonák már vártak rá töltött fegyverrel Hat vadászkatona előlépett s a
vezénylő tiszt felemelte karját „Éljen a haza!" szólt Batthyány. A vadászok
fegyverei eldördültek s a magyar föld beitta vérét egyik legnemesebb fiának. A
katonai hatóság még az eltemetés körül is nehézségeket okozott. Sok
viszontagság után a Ferenc-rendi barátok sírboltjába temették. 1869. június
9-én hamvait érckoporsóba tették s nagy pompával kísérték a Kerepesi temetőbe,
mostani nyugvóhelyére:
Halála előtt
búcsúlevelet intézett feleségéhez. Búcsúlevelet, mely egyúttal végrendelete is.
Egyenességére, nemességére, jószívűségére világot vet e levél. Méltó arra
Magyarország első miniszterelnöke, hogy megismerkedjünk azokkal a
gondolatokkal, melyek a siralomházban foglalkoztatták. Hangzik e búcsúlevél a
következőképpen:
„Drága, kedves nőm! Hasztalan reméltünk, az emberiesség
utolsó szikrájában, midőn egymást látók, ezt is megtagadták tőled. Ismétlem
tehát e sorokban mélyen érzett kijelentését legforróbb hálámnak és
csodálatomnak a te tiszta szerelmed mindazon kincsei iránt, melyeket
megérdemelni sohasem tudtam, s oly igaz, aminthogy a halál küszöbén állok, ez
bennem a hibának egyetlen tudata, mit magammal a sírba viszek.
Ezen ünnepélyes órában esküszöm neked, hogy király és
birodalom iránti árulásnak soha még csak gondolata sem fért lelkemhez. Hogy a
hazának nem kevésbé híve voltam és vagyok, ki fogja most kétleni? És ezért
halok én meg; a törvény, a király esküje volt az én szabályom és ettől sem
jobbra, sem balra nem engedtem magamat eltántoríttatni; viam meam persecutus
sum (utamat követtem) és ezért ölnek meg engemet. Ennyit a nyavalyás
politikáról, megnyugtatásodra, bár arra neked nincs szükséged, ki egymagad
sohasem estél irányomban tévedésbe. A gyermekeket csókold s áldd meg nevemben.
Ne szégyelljék, nem kell szégyellniük magukat apjuk miatt. Előbb vagy utóbb
azokra háramlandik vissza halálom gyalázata, kik engem hálátlanul és igazságtalanul
gyilkolnak meg. Hagyd el most az országot a gyermekek miatt; itt az ő jövőjük
csírájában megmérgeztetnék. A te vagyonod elég leend nekik; jobb egy szerény
sors, mint az alamizsna azok kezéből, kik őket árvákká tették. Az én szegény,
jó, kedves nővérem! Menj mindjárt hozzá, szükségtek leend egymásra, hogy
egymást támogassátok! Szegény jó Jancsimat ajánlom neked, lásd el őt,
megérdemelte irántam. A gyalázattól, melyet nekem szántak, menekülni remélek.
Evégre van nálam egy szabadító. (Kis tőrére céloz.) És most még egy
búcsúcsókot. Isten veled. Szívemben egyedül képeddel, ajkaimon a te neveddel
halok meg. A viszontlátásra.
„Halálának
gyalázata" visszahárámlott azokra, kik álnok módon, jogtalanul végeztették
ki a hazájához és királyához egyaránt hű férfiút. A nemzet pedig besorozta
halhatatlanjai közé, kik a béke napjaiban a csendes munkára ösztönözték, a
viharos napokban a kivezető utat mutatják, a végveszély pillanatában harci
kürtöt fognak kezükbe, a szenvedés óráiban vigasztalnak. Az idők folyamán még
nőni fog dicsősége, hóhérainak emléke pedig csak azért nem tűnik el nyomtalanul
a semmiségbe, mert egy Batthyány Lajost végeztek ki.
|
